Nem karddal hódítottak, de belakták az öreg kontinenst
A kelta korszak az európai történelem közös fejezetei közé tartozik, tekintettel arra, hogy a Római Birodalom elotti Európában a kelta törzsek Írországtól a Fekete-tenger vidékéig, Németországtól és Dél-Lengyelországtól Észak-Olaszországig, sot Kis-Ázsiáig meghatározó szerepet játszottak a késo vaskor gazdasági fejlodésében és közös kulturális örökségünk kialakításában. Ez a folyamat, amint a kelta vándorlások értelmezése mutatja, elsosorban nem hódításokon, hanem a terjeszkedést követo megtelepülés során a helyi lakossággal való békés együttélésen, továbbá az etnikai és kulturális keveredés mechanizmusán alapult.
A XIX. századi történészek az európai történelmet a mediterrán kultúrából vezették le: minden mögött ott voltak a görögök, azután a rómaiak. A XX. század régészete ezt a felfogást nemcsak finomította, hanem jelentosen módosította is. Fokozatosan bontakozott ki egy hitelesebb kép a keltákról, akiket addig foként a görögök és rómaiak elfogult leírásaiból ismertünk. A görögök eleve minden a mediterráneumtól beljebb élo, más nyelvet beszélo népet barbárnak neveztek, de a római szerzok is a rablás vágyától hajtott barbár népek kategóriájába sorolták a keltákat, nyilván a fegyveres konfliktusok rossz emléke miatt.
A kelták eredete a történetírás elotti idokbe vezet. A "történeti kelták" régészetileg azonosított kultúrája idoben a Kr. e. VIII. századtól, helyileg a Közép-Franciaországtól Csehországig terjedo területen jelent meg, és kora (Hallstatt-kultúra), valamint késo vaskori (La Tene-kultúra) korszakra osztható. Az utóbbi az igazi kelta kultúra idoszaka, Kr. e. 450 táján bontakozott ki, és eleinte az említett területet fedte le. A Kr. e. IV. század elején kezdodtek a nagy vándorlások. Az ókori leírások elfogult magyarázata a vándorlás okát a kincsszerzésben, a rablásban láttatja. Néhány említés történik a túlnépesedésrol is: a kelták annyian vannak, hogy nem tudja oket eltartani a föld.
Hérodotosz írta le eloször a kelta nevet: a nép, amelyik a Duna forrásvidékén él. Nem sokkal ezután megjelent a római forrásokban a gall, és a Kr. e. III. században a galata. De ezek tökéletes szinonimák voltak, ahogy a történeti munkák is tanúsítják. Feltehetoen az ókoriak egy néptörzs nevét terjesztették ki az egész népességre. A gyujtonév jelentése késobb differenciálódott: a kis-ázsiaiakat inkább galatáknak, a mai Franciaország területén éloket pedig galloknak nevezték. Minthogy egységes kelta állam nem jött létre, a törzsnév fontosabb volt, mint a gyujtonév.
Végül, egy aktuális gondolat: az európai egység ideája immár a realitás tartományába került. Ennek jól értheto kísérojelensége az az igény, hogy kutatni kell a közös történeti gyökereket. Aligha véletlen, hogy e tekintetben szinte paradigmatikus jelentoségu lett az ókori keltaság, amely Írországtól a Fekete-tenger vidékéig húzódó hatalmas területeket érinto, közös kulturális örökséget mondhatott magáénak. Az ún. történeti kelta vándorlás új értelmezése elotérbe állítja az asszimilációs képesség, az eltéro kulturális hagyományokra, a külso hatásokra való nyitottság alapveto fontosságát azokban a folyamatokban, amelyek az európai térség szereploit konstruktív közösséggé kovácsolhatják össze.
A Kárpát-medencébe irányuló kelta vándorlások
A leletekbol arra lehet következteni, hogy a Kárpát-medencében már a Kr. e. V. század utolsó éveiben itt voltak a kelták. Sokkal hamarabb tehát, mint azt az ókori görög és latin történetírók gondolták, akik ezt a Kr. e. IV. századra teheto, úgynevezett történelmi vándorlás idejére datálták. A Kárpát-medencében élo kelták nem voltak mások, mint maguk a pannonok. (Megemlítendo, hogy a Magyarországon ismert római kultúra egyenesen erre épült, ugyanis még a kelták által épített városokat is megtartották, amelyek közül a legismertebb Aquincum.) A leletek szerint a kelták valószínuleg nem rohanták le az itt lakó népeket - ellenkezoleg, békésen beszivárogtak és letelepedtek. A betelepedés hátországa a leletek szerint a mai Csehország, illetve Nyugat-Ausztria területe volt. Ezt a viszonylag korai betelepülést azonban valóban követte az ókori történetírók által lejegyzett "történeti vándorlás" a Kr. e. IV. században. Ennek oka az volt, hogy a letelepedett, virágzó kultúrát létrehozó kelták már nem fértek el az addig megszerzett területeken, egyszóval túlnépesedtek.
A Kr. e. IV. század elso felében Csehországot, Morvaországot és a Kárpát-medence északnyugati részét nagy népvándorlás érte el, amely a történeti kelta vándorlás keleti ágával azonosítható. Az útvonal a leletek elterjedésébol leolvasható: a migráció résztvevoi a Duna völgyét követve, a Bécsi-medence irányából jutottak el Magyarország területére. Feltuno a temetok koncentrációja Burgenlandban és a Kisalföldön. Számos fontos lelohelyet idézhetünk: például Au am Leithagebirge, Mannersdorf, Sopron-Bécsidomb, Ménfocsanak. Minden jel szerint a kelta csoportok több hullámban érkeztek: Kelet-Ausztria és Nyugat-Magyarország után a Dunántúl déli felén és Délnyugat-Szlovákiában a század harmadik negyedében tuntek fel a temetoik, míg az Alföld északi peremén, a szomszédos Nyugat-Romániát is beleértve, a Kr. e. IV. század utolsó évtizedeiben. Az utóbbival egyidejuleg megfigyelheto a kelta népesség elorenyomulása a Duna mentén Újvidék és Észak-Szerbia irányába. Végeredményben a ma ismert leletanyag elemzése alapján kézenfekvo az a következtetés, hogy a Kárpát-medence a Makedónia és Hellász felé elvándorolni készülo keltáknak volt gyülekezo helye, vagyis az expanzió hátországaként muködött. Feltuno a lelohelyek nagy koncentrációja Délnyugat-Szlovákiában a Kr. e. IV. század utolsó negyedétol, ahol különbözo eredetu kelta csoportok fokozatos összeolvadása mutatható ki. De hasonló jelenségek a Kárpát-medencében másutt is megfigyelhetoek, például Északkelet-Magyarországon.
A Kr. e. IV. század vége felé a kelta csoportok keleti irányú terjeszkedése az Alföld északi peremét követte, tartós megtelepedésre azonban csak a balkáni invázió idoszakában került sor. A III. század elso felében Kelet-Magyarországon La Tene-temetok egész sora jelenik meg: például Jászberény-Cserohalom, Gyoma-Egei-halom, Korösszegapáti, Békéssámson-Erdoháti-halom stb. Muhi-Kocsmadomb lelohelyen viszont a kelta temetkezések egy korábbi szkíta sírcsoport köré illeszkedtek be, máshol pedig (Békéssámson, Gyoma, Kistokaj) a régészet "kelto-szkíta" keverék sírmellékleteket regisztrál. Vagyis az Észak-Balkánhoz hasonlóan a kelta bevándorlók és az ún. szkíta oslakosság békés együttélésére és keveredésére következtethetünk, ami újabb érv a kelták terjeszkedésének békés kolonizációs folyamatként való értelmezése mellett. A leletekbol ezen túl az is kiderült, hogy a kelta megtelepedés helyszínének kiválasztásában fontos szempont volt az ércekhez (vas és réz) való hozzáférés és azok helyszíni feldolgozása.
A fejlett vasiparuk minoségi fegyvereket is produkált, amelyekkel sikereket értek el a mediterrán vidékek fejlett államalakulataival vívott harcokban. Kr. e. 386 körül a gallok elfoglalták Rómát, majd eloretörtek Szicíliáig. Róma számára nem fért kétség ahhoz, hogy a keltákat ki kell uzni Itáliából. A Kr. e. III. században a görögök nem adtak lehetoséget a kelták betelepedésére. Delphoiból is visszaverték oket. Ezek egy része a Kárpát-medencébe vándorolt vissza, ahogy az Itáliából kivert boiusok is ide érkeztek. Ezzel a kelták hatalmi központja a Kárpát-medencében alakult ki. Az itt talált népekkel jött létre az az együttélés és kulturális keveredés, amit a régészeti leletek is tükröznek.